1979. január hó - Az én mesém
Két ember, bár nem éppen fiatal,
Elhatározza, hogy gyermeket akar.
S mivel a férj a tettek embere,
A kis ágyban ott sír gyermeke.
Virul az apa, boldogságban úszik,
Felesége is kezdi szeretni a kicsit.
Szépen fejlődik, aranyos a kislány,
Mindig ott sétál édesapja karján.
Ő eteti, ő fürdeti, ő teszi tisztába,
Csoda-e, ha mindig kacag az apjára?
Imádja egymást apa és leánya,
Arcukról sugárzik létük boldogsága.
Nagy dolog, ha valaki gyermekre éhes,
Apa lehet, ha már ötvenegy éves.
Fut az idő, peregnek az évek,
A szeretet nem csökken, és ez itt a lényeg.
Társul mellé féltő aggodalom,
Felnő-e, nagy lesz-e, jaj, megláthatom?
Lesz-e belőle embernyi ember?
Az élet még adós a felelettel.
Felnőtt a kisleány, már munkába jár,
Nem akar nyűg lenni szülei nyakán.
Dolgozik és tanul, bár tizenhat éves,
De beteg az apa, a drága, az édes.
Nem viszi a lába, a látása is romlott,
Szemén álnokul pusztít a zöld hályog.
Fekszik az ágyán, s önmagától kérdi:
Miért kell neki élő-holtan élni?
Ám a befektetett tőke bőven kamatozik,
A beteg kis öreget féltő kezek őrzik.
Elhalmozza csókkal, imádja a lánya,
Eteti, fürdeti, és ő teszi tisztába.
Fut az idő, peregnek az évek,
A szeretet nem csökken, és ez itt a lényeg.
Társul mellé féltő aggodalom,
Az életét, jaj, meddig hosszabbíthatom?
Megéri-e az unokát, lehet-e nagyapa?
Megannyi kérdés, ki tudja? Ki tudja?
Dolgozik a leány, meg a férje,
Sietnek haza, a beteg örömére.
Hatodik éve fekszik ágyhoz kötötten,
Csak a szeretet tartja már életben.
A Halál nem várhat, sietős a dolga,
Viszi az imádott Apát távolra, távolra.
S négy nap múlva megszületett az unoka,
Ám mesémnek van tovább is sora.
Tovább kell írnom, nem poénnak szánom,
Ki volt a két szülő, ki kell kiabálnom!
A kisleányt világra hozója a küszöbre tette,
S ez a két ember volt, ki felnevelte.
Pénzt is adtak érte, csak hogy övék legyen,
Volt is része sok-sok szeretetben.
Nem fontos szülőnél ki a vér szerinti,
Csak az: gyermekét ki mennyire szereti!