Amit az apa gondol a gyermekéről, az lesz belőle!

                 Azzá lettem, amit Apukám mondott és gondolt rólam! Dicsérete sokszorosan nagyobb hatással volt rám, mint Anyukám szavai. Édesapám nőkkel szembeni beállítottsága meghatározó volt egész életemben. Családom  férfi tagjaiban az ő sármos, gáláns viselkedési mintáját kerestem, és mélységes boldogsággal tölt el ma is, ha megtalálom. Önbecsülésem, magabiztosságom Édesapám szeretetteljes nevelésének eredménye!

        Ma a teremtés rendje felborult, az igazi apaság sokkal inkább hiányzik, mint az anyaság. Mindkettőre szükség van, de az apaságot hangsúlyozni, annak mérhetetlen hiánya miatt szükséges!

        Ha kisgyerekkortól nem kaptam volna meg édesapám bíztatását és elismerését, akkor állandóan egy férfi elismerésére vágytam volna. Ha nem éltem volna át elég melegséget az édesapámtól, akkor egy életen át kereshettem volna azt a férfit, akitől mindezt remélhettem volna. Édesapám szeretete tett engem erőssé, az élet megpróbáltatásaival szemben. Ezért találhattam rá az én drága páromra, akinek feltétel nélküli szeretete oltalmaz  ötven esztendeje, és vezetett el önmagam megtaláláshoz.

        Sajnálom azokat, akiknek az élettől és a házasságtól való elvárása irreális. Mindazt, amit nem kaptak meg az édesapjuktól, a férjtől/társtól várják el. Ezért lazulnak fel a mai házasságok/kapcsolatok, és végül ez vezet a végleges felbomláshoz.

        Életünket, és a másik nemmel való kapcsolatunkat mindvégig meghatározza/befolyásolja az apával átélt kapcsolatunk.

Apukám 1939

A hollófekete hajú, sármos, nők kedvence Apukámnak orvosa ajánlotta, hagyjon fel a húsz tojásból rántottákkal, és nősüljön meg. Gyakran vendégeskedett Manci nővérénél, a kis garzonban. Manci imádta bohém öccsét, ő is tudott az orvosi intelemről, és jó tanácsról. Többször mesélt öccsének a szomszédban lakó szőke özvegyről, akinek cipőüzeme van, huszonnégy éves fia Auschwitzban végezte, és nagyon egyedül árválkodik.

 

Ahogy az emlékeimben él...

 

Apukám 1969. szeptember 12–én, hajnali fél kettőkor távozott, és négy éjszakával később, 1969. szeptember 16–án, hajnali fél kettőkor várva várt, gyönyörű kisfiam lepisilve a madámot, a világra jött.

Gyarmati Andreánál olvastam, hogy az elmúlás ugyanolyan fájdalmas, mint a megérkezés, ami valószínűleg igaz lehet. Megtoldanám azzal is, hogy egyazon úton történik mindez. A Távozó, útközben átadta az Érkezőnek a génjeiben kódolt életszeretetet, nőket igéző sármját, bolondozós jókedvét, és mindenen átsegítő humorát. S noha vérségi kötelék nem volt közöttük, szellemük valahol félúton mégis találkozott. Apukámé, amint a mennybe szállt, és kisfiamé, miközben a földre ereszkedett.